Alapvetően a tánc mindig a szórakozásról és a buliról szól − interjú a JP Dance Company vezetőjével, Papp Jánossal

Közösség, nyitottság, örömtánc − talán ezekkel a szavakkal lehetne a leginkább jellemezni a JP Dance Companyt. A táncegyesület lassan két évtizede alakult meg, és azt, hogy mennyire különleges közösséggé vált az évek során, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egykori tanítványaik közül ma már többen oktatóként tértek vissza hozzájuk. Persze ez korántsem a véletlen műve.

A csapat és a vezetőjük, Papp János számára a tánc sosem kizárólag a versenyekről és a tökéletes koreográfiákról szólt. Sokkal inkább az önkifejezésről, az alkotás és a mozgás öröméről, valamint a közös élmények erejéről. A színház világa és a történetmesélés meghatározó részei annak, amit képviselnek, emellett pedig az alapító fontos küldetésének tartja, hogy a fiataljaik és a közönségük is kapjanak valamit az előadásaikból.

Ez a valami május 30-án teljes mértékben a buli lesz, hiszen gyereknap alkalmából lépnek színpadra az érdligeti Záportározó szabadidőparkban. A rendezvény 9:30-tól 17:00-ig tart majd, a JP Dance Companyt pedig 15:15-től csíphetjük el.

Interjúnkban az egyesület alapítójával, Jánossal beszélgettünk a tánc iránti szerelméről, a JP Dance Company megalakulásáról, a közösségépítés kihívásairól és szépségeiről, a közelgő gyereknapi rendezvényről, valamint arról is, miért gondolja, hogy a tánc valamilyen formában mindenkihez közel áll.

1. Mesélnél egy kicsit arról, hogy te mikor és hogyan szerettél bele a táncba?

Már viszonylag korán megmutatkozott, hogy nagyon-nagyon szeretek mozogni. Egy természetközeli, erdélyi, egészen pontosan partiumi részen nevelkedtem, amihez közel volt az erdő, és nagyon sokat jártunk oda játszani a társaságommal. A szüleim is látták, hogy nagy a mozgásigényem, így mindenképpen szerettek volna beíratni valamilyen plusz foglalkozásra. Ez először a karate volt. Egy kisvárosban laktunk, Székelyhídon egyébként, ahol két lehetőség volt: a karate és a tánc. Én mindkettőt kipróbáltam, de a tánc volt az, ahol talán több osztálytársam volt, és így maradtam én is ott. Innen indult ez a szerelem.

Egy nagyon gyors folyamat volt, és innentől nem is volt kérdés, hogy a tánc lesz az irány. Több évig Székelyhídon táncoltam, aztán Nagyváradon és Debrecenben képeztem magam. Ezután már Budapest következett, és innen egyenes út vezetett a színházba és a színház világába.

2. Emlékszel egy konkrét pillanatra, amikor rájöttél, hogy ez már nemcsak hobbi, hanem valami több, és komolyabban szeretnél foglalkozni vele?

Érdekes volt ez nálam, mert a tánc annyira az életem része lett, hogy igazából nem is szólt nagyon másról a fiatalkorom. Persze nem is szerettem volna, hogy más töltse ki a szabadidőmet. Viszont a tanulmányaim során érdekelt, hogy más típusú dolgokat is kipróbáljak, és ezért építészmérnöki iskolába is jelentkeztem, az Ybl Miklós − akkor még − Főiskolára. Szóval mindenképp szerettem volna mást is kipróbálni, érdekelt minden más is.

Viszont, ahogy jöttek szembe velem a castingok, a meghallgatások budapesti színházakba, musicalekbe, valahogy szerettem volna beférkőzni. Így kerültem be először a Magyar Színházba, a Vámpírok bálja musicalbe, onnan pedig már a Budapesti Operettszínházba, és ott töltöttem el közel hat évet. Amikor bejutottam a színházba, az volt az első pont, amikor azt éreztem, hogy a tánc igazából már a megélhetésem része volt. Akkor éreztem, hogy ez több már, mint szerelem. De igazából a mai napig úgy gondolok rá, mint valamire, ami hozzám tartozik, nemcsak mint munkára − még ha nyilván sok része már az is.

3. Számodra mi a legfontosabb dolog, amit a tánc tanított neked?

Mindenképp a kitartás. Az, hogy nincs lehetetlen. Én azt gondolom, hogy akinek vannak álmai, vannak céljai, kitartó, és elég munkát beletesz, azt mindig arra tereli az élet, és azt nyújtja neki, amire akkor szüksége van. Ha ő abból tud merítkezni, meg tudja ragadni az adott pillanatot, és ki tudja magából hozni a maximumot, akkor a helyén van.

Nekem a tánc mindig egy komplex dolgot jelentett. Annyira szoros része volt az életemnek, hogy minden egyes pillanatában meghatározó volt. A magánéletem és a munkám is teljesen összefűződik a tánccal és a színházzal.

4. Beszélgessünk egy kicsit a JP Dance Companyről. Elmesélnéd a megalakulásotok történetét?

Ez akkor indult, amikor elkezdtem főiskolára járni, aztán később felvettek a Budapesti Operettszínházba. Akkor éreztem, amit már korábban is, hogy fiatalokkal szeretnék foglalkozni, mert ez egy olyan dologgal töltött fel engem, hogy nemcsak előadok, hanem alkotok is. Emiatt nagyon szerettem ezt az irányt. Elkezdtem akkoriban egy tánciskolában oktatni. A fiatalok mellett nagyon sokat tanultam, és én is ki tudtam bontakozni − innen indult ez az egész, és nagyon megszerettem ezt a világot.

A későbbiekben a szülők kérdezték, hogy miért nem alapítunk egy egyesületet, ami csak rólunk szól. Akkor fiatalabb voltam, és a színház volt az elsődleges, de nagyon támogató volt a szülői közösség, akik mellettem voltak, és így közösen alapítottuk meg az egyesületet. Egy hosszú, hosszú történet volt emögött. Átköltöztünk egy másik helyszínre, és a művelődési ház akkori igazgatója mondta, hogy kellene egy nevet találni. Nem tudtam semmi jót kitalálni, így ő javasolta, hogy legyen a nevem kezdőbetűi, amire én nem is gondoltam. Ezt gyorsan bejegyeztettük, ez is maradt, és innentől felpörögtek az események.

5. Te személy szerint mit tartasz a küldetéseteknek?

Mi elsősorban nem versenycentrikus egyesület vagyunk. Néha megfordulunk versenyeken, de nem ez az elsődleges szempont. Én a színház világából érkeztem, és mindenképp ezt is szeretném képviselni. Az egyesületünknek egyébként kettő ágazata is van: a JP Dance Company, ami kimondottan táncoktatással foglalkozik, és van a Musical Akadémia JP, ahol a tánc mellett a színház-, az ének- és a drámaoktatás is megjelenik. Nekem nagyon fontos a színház, így ebből adódóan a versenyek helyett inkább az a fő szempont, hogy olyan előadásokat, táncos showműsorokat alkossunk meg, amikkel kis történeteket mesélünk el.

Nekem az elsődleges célom, hogy a gyerekekkel megszerettessem a mozgást és a táncot. Nagyon fontos a csapat is − az, hogy tartozzanak valahová. Ha visszagondolok a fiatalkoromra, nekem is volt egy nagyon jó csapatom, akikre sok mindenben tudtam támaszkodni. Bízom benne, hogy akik hozzánk járnak, ők is azt érzik, hogy tartoznak valahová. Ez egy nagyon fontos dolog szerintem, főleg a mai, digitális világban. Sokszor halljuk, hogy mennyire nehéz a fiatal generációt kimozdítani a telefon mögül. Fontos a sport és a testmozgás, és még ha nem is lesz mindenki táncos, vagy színpadi ember, de ha már mozog, és egy társasághoz tartozik, az már nekünk siker.

Mindenképp azt szeretném, hogy a mai fiatalok kapjanak tőlünk valamit. A heti szintű oktatásokon kívül szervezünk táborokat, és vannak olyan csapatépítő hétvégéink, nyári programjaink, ahol nemcsak a gyerekekkel, de a gyerekek szüleivel is együtt bulizunk. Ezek nekünk fontos dolgok.

6. Most, hogy említetted a programokat− van olyan emléked vagy történeted az elmúlt évekből, ami különösen meghatározó volt számodra az egyesület életében?

Számtalan ilyen történetem van. Az előadásainkat például mindig úgy próbáljuk megalkotni, hogy tudjunk adni valamit a közönségnek és a fellépő gyerekeknek is. Olyan történetekre és dalokra épül a koreográfia, amik a mai világ és a hozzánk járó fiatalok jelenlegi problémáiról, kérdéseiről szólnak. Ezért mindig nagyon érdekes, ahogyan megszületik egy-egy előadás, hogy ki hogyan tekint rá, kinek mit jelent, akár nézői, szülői oldalról, akár a gyerekek oldaláról.

Természetesen mindig vannak kedvenc és kevésbé kedvenc előadások, de mindenki visz magával valamit belőlük. Nekem mindig ez a korona az egész szervezésen, mindenfajta fáradságon. Amikor azt hallom, hogy valaki magával vitt akár egy olyan kis dolgot, amire én nem is gondoltam volna. Nehéz egy valamit kiragadnom, de ezek a pillanatok − amikor megszületik valami, és olyan visszajelzés jön, hogy valaki ettől kapott valamit, hogy több lett tőle.

Mindig nagyon feltölt, amikor kapok egy ilyen üzenetet egy előadás után. Ezek annyira sok mindent megváltoztatnak bennem, amikor egy kicsit jobban el vagyok keseredve, rosszabb kedvem van, vagy éppen fáradt vagyok. Sok-sok ilyen apró dolog van, amiből összeállnak a nagyon emlékezetes pillanatok, úgyhogy ne kérj tőlem egy nagyot. Inkább azt mondanám, hogy sok kisebb és akár nagyobb ilyen pillanat is van.

 7. Ha jól tudom, 2009-ben alakult meg az egyesület, így lassan már húsz éve működtök. Mire vagy a legbüszkébb, amit ez idő alatt közösen elértetek?

Arra nagyon büszke vagyok például, hogy azok közül, akik gyerekként, öt éves koruk óta hozzánk jártak, jelenleg is többen oktatóként vannak jelen az egyesületben. Ez mérhetetlenül nagy büszkeséggel tölt el, mert ez visszajelzés arról, hogy szeretnek velünk lenni.

Az is nagyon nagy büszkeség számomra, hogy minden évben a tánc világnapján, immáron tizenharmadik alkalommal rendeztük meg a Tánclázadás című előadásunkat. Erre minden évben közel nyolcszáz néző kíváncsi, függetlenül attól, hogy hozzánk jár-e a gyereke vagy valamilyen rokona. Nemcsak szülők, hanem külsős nézők is érdeklődnek iránta, és visszajárnak megnézni az előadásunkat. Ez borzasztó jó érzéssel tölt el.

A csapatra vagyok még nagyon-nagyon büszke. Egy ilyen egyesület működését, ahol ennyi gyerek és ennyi szülő koordinálása van a háttérben, csak úgy tudjuk igazán jól összefogni, és tényleg jó dolgot alkotni, ha egy nagyon szuper oktatói gárda és szervezőcsapat van mögötte. Mi is azon dolgozunk, és azért küzdünk minden nap, hogy ezt minél jobban tudjuk csinálni, minél többet tudjunk adni, és fejlődjünk benne.

 8. Most beszéltél a csapatról, és említetted már a közösség erejét is. Szerinted mitől lesz egy tánccsoport igazán jó közösség, nemcsak szakmailag, de emberileg is?

Nem kérdezel könnyűeket. Mikor például új dolgokat találok, vagy találunk ki együtt, akkor mindig úgy gondolkodom, hogy mi az, amiben én is szívesen részt vennék. Beleképzelem magam az ő helyzetükbe − akár mikor táncos voltam, akár mikor oktató voltam, akár mikor a másik oldalon állok egy szervezés kapcsán. Hogy ők hogy gondolják, milyen az ő oldaluk. Ez mindig nehéz, egy ilyen esetben, amikor ekkora létszámú csapatot fogunk össze. Mindenkinek van igazsága, és ez nem mindig találkozik. Természetesen nem gondolom, hogy mindent tökéletesen csinálunk, mert mindig van hova fejlődni. Mindig azt mondom az oktatóinknak és a szülőknek is, hogy ha valamit nem tartanak jónak, vagy másképp gondolnak, mi vevők és nyitottak vagyunk arra a csapatunkkal és az oktatóinkkal, hogy ezt megosszák velünk, hogy ezt megbeszéljük.

Én nagyon szeretem ezeket a beszélgetéseket. Szerintem ritka az a nyitottság, ami nálunk van. Olyan a csapat, akikkel többnyire mindent meg lehet beszélni, és nagyon jó a szülői közösség is. Most nagyon ideális dolgokról mesélek, de tényleg azt gondolom, és ezt szoktam is mondani, hogy ebből a szempontból nekünk mindig mázlink van. Akik hozzánk járnak, mindig azért jönnek, mert szeretnek táncolni, énekelni, vagy szeretik a színházat. Ebből a szempontból nekünk eggyel könnyebb dolgunk van, mint akár egy iskolának, vagy más közösségnek, hiszen ezt mindenki választja.

Szerintem a nyitottság és az őszinteség a titka egy jó csapatnak, és ez akár a nehézségeken is átvisz − mert azért vannak, nem állítom, hogy nincsenek. Ez egy 0-24-es meló. Itt nincs nagyon szabadság, mert mindig van valami kérdés, valami megoldandó dolog. De én azt gondolom, hogy aki ezt igazán szereti, aki szerelmes ebbe a szakmába, az egy kicsit másképpen gondol erre.

 9. Május 30-án az érdi gyereknapon is felléptek, ahol a közönség főként szülőkből és gyerekekből fog állni. Mi az a legfontosabb dolog, amit egy ilyen fellépés során át szeretnétek adni a közönségnek?

Mindig szoktam a szervezőkkel beszélgetni, hogy amellett, hogy megyünk táncolni, és előadjuk a kisebb korosztálytól egészen a nagyobb korosztályig a koreográfiáinkat, be tudjuk-e vonni a közönséget. Egy gyereknap esetében is nagyon nyitottak erre a szervezők, főleg itt, Érden, de talán mindig van rá lehetőségünk, hogy bevonjuk azokat a gyerekeket, akik néznek minket, és még akár a szülőket is. Amellett, hogy megmutatjuk, mi mit képviselünk, milyen táncokat tanultak a gyerekek egész évben, mik azok, amikkel készültek akár az előadásainkra, akár egy-egy fellépésre, mi szinte mindig be szoktuk vonni a közönséget is a végén. Természetesen, akinek van kedve, és szeretne hozzánk csatlakozni.

Ez mindig egy nagy buli. Én azt gondolom, hogy egy tánc, egy koreográfia attól igazi, ha tényleg örömtánc és valamit mindig közöl. A korosztálynak megfelelően a gyereknap a buliról szól majd. Ahogy említettem is, nem egy versenycentrikus egyesület vagyunk, és pont ebből adódóan nem a feszesség a fő szempontunk, hanem mindenek felett az, hogy a táncosaink szeressék és élvezzék azt, amit csinálnak. Bízom benne, hogy ez a közönségnek is átjön. Ha pedig beállnak közénk, vagy velünk táncolnak, még ha később nem is feltétlenül ez lesz az irány a gyerkőcnek, egy jó zene és egy kis mozgás mindig felvidítja az embert.

 10. Végül, mit mondanál azoknak, akiket érdekel a tánc, de még nem vették a bátorságot, hogy komolyabban foglalkozzanak vele?

Én mindig azt szoktam mondani annak, aki minket megkeres, engem felhív, vagy akár találkozunk, hogy ha igazán érdekli, semmi kötelezettség nincs abban, hogy eljön, beül egy táncórára, és megnézi. Azért mindig ajánlom, hogy hozzon magával egy váltócipőt, kényelmes ruhát, ha kedvet kapna egy bemelegítésre, vagy akár végig is táncolhatja az egész órát. Aztán utána meglátja, hogy neki ez-e az irány, ezt szeretné-e.

Táncból is rengeteg típus van, és szerintem egyénisége válogatja, hogy ki melyik irányt szeretné tanulni, vagy fogja a későbbiekben képviselni. Én azt gondolom, mindenki megtalálja azt, amelyik hozzá a legközelebb áll. Aki még nem táncolt, és nyitott rá, szerintem mindenképpen menjen el és próbálja meg. Biztos vagyok benne, legalábbis nagyon remélem, hogy nem rossz élményben lesz része, maximum azt érzi majd, hogy hozzá nem ez a stílus áll közel. De rengeteg táncstílus van, a hip-hoptól a klasszikus balettig.

Már vannak olyan táncórák is, amik tényleg csak élményalapúak. Van egy felnőtt csoportunk, ahová szülők is járnak, és vannak benne külsős felnőttek is. Nagyon imádjuk őket, és ők tényleg elsősorban az élmény és a mozgás miatt jönnek. Hatalmas energiával és erővel csinálják végig az egész órát, és rájuk is nagyon büszkék vagyunk, mint ahogy a gyerekekre is. Ők is például azt mondták, hogy nekik a tánc nagy szerelem, és ne csak a gyerek táncoljon, hanem a szülő is.

Szerintem a tánc valamilyen szinten mindenkihez közel áll. Már csak ha abból indulunk ki, hogy ha elmegyünk egy kicsit feloldódni, akár egy lagziba, egy buliba, ott a tánc és a zene mindig jelen vannak. Természetesen egy táncóra felépítése mindig attól függ, hogy készülünk-e valamire, de alapvetően maga a tánc mindig a szórakozásról és a buliról szól. Táncolni jó dolog. Aki teheti, táncoljon, ki-ki a saját szintjén és ahogy szeretné, és akkor már révbe is értünk.

Az interjút Horváth Valentin készítette a Szepes Gyula Művelődési Központ és Városi Könyvtár megbízásából.
Fotók: JP Dance Company

PROGRAMAJÁNLÓ: Mini Muri 2026 − városi gyereknap | 2026. május 30., szombat, 9:30−17:00