Bolondok Hajója − Interjú Mogács Dániellel
Mi történik, ha színpadra kell lépni forgatókönyv nélkül? Hogyan lesz a bizonytalanságból nevetés és színház? Minden kiderül a Bolondok Hajóján, ahol semmi sem biztos – csak az, hogy nevetni fogunk. A november 14-én, a Szepes Gyula Művelődési Központban életre kelő improvizációs est kapcsán Mogács Dániellel beszélgettünk arról, miért jó néha elveszíteni az irányítást, és hogyan lehet a komoly helyzetekből is komédia.
1. Honnan jött az ötlet, hogy a „Bolondok Hajója” néven indították el az improvizációs estet? Miért ez a cím?
Egyrészt a „bolondozás” utal arra a játékra, ami a színpadon történik. Másrészt pedig egy őrült az, aki be meri vállalni, hogy mindenféle előzetes felkészülés, struktúra nélkül színpadra álljon úgy, hogy nem tudni előre, mi fog történni, mindent a nézők és a partnere reakciói alapján kell összerakni. Aki bevállal így egy estet a teljes kiszámíthatatlanság mezején lavírozva, azt nevezem őrültnek.
2. A partnere Pokorny Lia lesz. Mitől működik jól ez a párosítás?
Mert egy zseniális színésznő és egy elképesztően jó improvizatőr. Emellett profi imprósként kiemelten jól figyel a partnerére, és rengeteg olyan impulzust ad játék közben, amivel könnyű építeni az előadást. Ő a legjobbak egyike.
3. Mit élvez jobban: a betanult szerepeket vagy az improvizációt? Előadói oldalról miben különbözik ez a kettő, hogyan készül fel ezekre az előadásokra?
A betanult szerepeknek megvan a próbafolyamata. Én a színházi betanult szerepeket elég gyorsan meguntam, nem szeretem mindig ugyanazt játszani. Ha már betanult szerep, inkább a filmek felé kacsintok, ahol sokat dolgozik az ember egy szereppel, előadja, megörökítik, és utána mehet is a következőre. Az improvizáció azonban ilyen szempontból mindig egy kihívás. Én magam sem tudom, hogy milyen karaktert kell majd eljátszani, ott, az adott pillanatban kell megjeleníteni különböző helyzeteket, embereket, és ez ilyen szempontból sokkal izgalmasabb. Az viszont tény, hogy olyan tartalmas előadásokat improvizációval nem lehet létrehozni, mint mondjuk egy Shakespeare-darab, de az a fajta feszültség, ami ilyenkor tapintható mind a nézőtéren, mind pedig a színpadon, az nagyon ritka egy színházi előadásban.
4. Sejti, hogy mi lesz a történet vége?
Az egész előadás arról szól, hogy egy nagy filmet csinálunk a színpadra, és a filmhatás különböző fázisain megyünk végig, a forgatókönyvíráson, a kialakuló feszültségen, a humoron, a trailereken. Ez fix minden előadásban, de a végét nyilván nem tudjuk. A legvégén a nézők kiválasztják, hogy mi legyen a film utolsó mondata, ennyit tudunk.
5. A nézőket is bevonják a történetekbe. Tapasztalata szerint mitől függ, hogy milyen partner a közönség ilyen szituációkban?
Azt érzem, hogy – mivel már nagyon régóta improvizálok – sikerült hozzászoktatni a nézőimet ahhoz, hogy nyugodtan lehet kiabálni, nyugodtan hozzá lehet szólni a történethez, ez az egésznek a lényege. Amikor elkezdtem, sokkal nehezebb volt, úgy is, hogy előttem is volt a Beugró, ami egy fantasztikus előadás volt, de ott a nézők nem szóltak bele, vagy csak alig. Ott írók írták meg a különböző helyzeteket, mondatokat. Szerintem a lazaság a fontos, ami a magyar népre annyira nem jellemző. Fontos azonban megemlíteni, hogy egyre inkább lazulnak, ha úgy érzik, hogy jó kezekben vannak. Ezt próbálom is sugározni. Ha úgy érzik, hogy a beszólásaikat nem kifigurázzuk, hanem fontos szereplőivé válva az előadásnak, építik a történetet, illetve bármit mondanak, segítenek minket, akkor az előadás egy közös szeánsszá válik, és egyre lazább is lesz a közönség is.
6. Hogyan reagál, ha teljesen váratlan élmény éri, amikor bevonja a közönséget a történetbe? Mit tesz akkor, amikor nem jön be a poén?
Nem feltétlenül poénokra megyünk. Ez az egész éppen azért vicces, mert egymástól nagyon független, abszurd élethelyzeteket játszunk el nagyon komolyan, és mivel ezt komolyan csináljuk, ezért lesz vicces. Hogy maga a történet kezd ellaposodni, vagy egy karaktert rosszul adunk elő – ilyen gyakran előfordul, de éppen ez adja meg az imprónak a varázsát. Ha minden sikerülne, unalmassá válna az egész. A hullámvölgyek adják meg a feszültséget, erre pedig fel vagyunk készülve, és reményeink szerint mindig kijövünk a gödörből. Olyan hálistennek’ még nem volt, hogy lent maradtunk volna az alján. Mindig lemegyünk, felmegyünk, de a nézők is azt élvezik, hogy látják, szenvedünk mi rendesen, hogy ki tudjunk hozni valamit az adott jelentből.
Időpont: 2025. november 14., 18:00
Helyszín: Szepes Gyula Művelődési Központ | 2030 Érd, Alsó utca 9.
Online jegyvásálás