„Jól megtaláltam a hivatásomat, pedig nem lettem se nyomozó, se pilóta, se tengerész” - interjú Daróci Mártával, az IRKA klub vezetőjével

Az érdi irodalmi élet egyik őrangyalaként is tekinthetünk Daróci Mártára, aki több mint négy évtizedet töltött a tanári pályán, és ma is aktívan adja át a tudását másoknak. Bár gyerekkorában még egészen más hivatásokról álmodott, végül a tanításban találta meg azt, amit igazán a magáénak érzett. 43 év általános iskolai tanítás után ma is önkéntes angoltanárként dolgozik, miközben az irodalom és a kultúra közösségteremtő erejének egyik lelkes képviselője Érden. Márta esetében a tanítás tényleg nem egyszerűen egy korábbi munka, hanem az egész életét átszövő hivatás.

2009 óta vezeti az IRKA-kört, amelynek a folyóirata idén ünnepli a tizenöt éves jubileumát. Az elmúlt másfél évtizedben az IRKA nemcsak a helyi, autodidakta írók és költők számára biztosított bemutatkozási és publikálási lehetőséget, hanem egy valódi, összetartó közösséggé is vált. A havonta megrendezett találkozókon túl könyvbemutatók, irodalmi műsorok, kirándulások, pályázatok, kiadványok és más kulturális programok kapcsolják össze a tagokat, miközben az IRKA más helyi közösségekkel és társművészeti csoportokkal is szoros kapcsolatot ápol. Munkáját 2024-ben Csuka Zoltán-díjjal is elismerték.

Márta számára azonban mindez nem csupán az irodalomról és az alkotásról szól. Legalább ennyire fontos számára, hogy az emberek kapcsolódjanak egymáshoz, figyeljenek a másikra, támogassák egymás tehetségét és őszintén tudjanak örülni a másik sikereinek. Éppen ezért az IRKA-t sem egy zárt irodalmi körként képzeli el: ajtókat nyit más közösségek felé, együttműködéseket keres, és hisz abban, hogy az irodalom valódi ereje abban rejlik, hogy összehozza az embereket.

Interjúnkban Daróci Mártával beszélgettünk többek között a tanári pályáról, a nyelvészetről, amely végül elsiratott álom maradt, az IRKA tizenöt évéről, a városi könyvtár névadójáról, Csuka Zoltánról, akinek születése 125. évfordulóját ünnepli idén Érd, valamint arról, hogyan válhat egy irodalmi kör valódi közösséggé, és mit üzen azoknak, akik régóta írnak, de még nem merték megmutatni másoknak a műveiket. 

1. A pályafutásod legelején szeretném kezdeni, ugyanis több mint négy évtizeden keresztül tanítottál. Mikor érezted először, hogy a tanítás lesz a hivatásod?

A gimnáziumban még nem döntöttem el, hogy pilóta legyek-e, matróz, tengerész, vagy nyomozó. Ez a négy romantikus elképzelés volt bennem. Egy kisvárosnak a gimnáziumába jártam, és volt egy remek magyar szakos tanárom, akinek, úgy láttam, nagyon jó módszertani ötletei voltak a tanításhoz. Elhatároztam, hogy a tanárképzőbe jelentkezem, és Szegeden végeztem. Ott meg aztán végképp nagyon jó tanáraim, példaképeim lettek.

Az egyik remek tanárom egy nyelvész volt. Ő fedezte fel bennem azt, hogy milyen jó nyelvész lennék. Alig, hogy elkezdtem a főiskolát, rögtön erre összpontosítottam, és meg is jelent nyomtatásban az első művem. Aztán akárhova jártam diplomaszerző tanfolyamra − három van − mind a három esetben nyelvészetből írtam a szakdolgozatomat. Még angolból is.

Ez egy elsiratott álom, hogy nem lettem nyelvész. Ott szúrtam el, hogy két-három évvel azután, hogy elkezdtem tanítani Érden, visszahívtak Szegedre tanársegédnek. Akkor végigfutott a fejemben, hogy most lehetnék nyelvész − tanársegédként tanítanék a főiskolán, és közben nyelvészeti kutatásokat végeznék. Az volt a probléma, hogy beleszerettem a tanításba, és mindig olyan jó osztályaim voltak, hogy sajnáltam volna őket úgy otthagyni, hogy nem viszem végig őket ötödiktől nyolcadikig. Úgyhogy lemondtam erről.

Arra gondoltam, hogy az élet olyan gazdag, majd adódik újabb lehetőség. Sajnos csalódtam, mert az élet nagyon unalmas, nem ad lehetőségeket, és nem adódott több ilyen alkalom. Soha többet nem hívtak vissza tanársegédnek, és nem is lett belőlem nyelvész. A tanítás, önmagam képzése, meg minden más, amit csinálok, elvittek a nyelvészettől. Ez egy elsiratott álom, de már túl vagyok rajta, azt hiszem.

2. Mi volt az első olyan irodalmi mű, ami tényleg nagy hatással volt rád? Ki tudsz emelni egy könyvet vagy verset, aminek köszönhetően beleszerettél az irodalomba?

Amikor nagyon kicsike voltam, anyu rengeteg verset tanítgatott nekem. Erre emlékszem, ez Arany Jánostól a Rozgonyinéből van:

„Csalogatja csemegével
Muci paripáját;
Lebke szellő lebegteti
Tengerzöld ruháját;”

Ez volt az első irodalmi mű, amit tanultam, és aztán sorozatban jött a többi. Amikor aztán Érdre kerültem, és gyerekeket tanítottam, a városban én voltam az első, aki diákújságot alapított. Bottyán Híradó volt a neve, mert a Bottyán János Úttörőcsapat égisze alatt szerveztük. Pár oldalas volt, talán nyolc-tíz, és ide írtak a gyerekek verseket, amiket alakítgattunk, javítgattunk.

Tanítás volt ez tulajdonképpen, nem kritika. Mindenki a picike alapoktól kezdi, nem József Attilaként robban be az irodalomba. A műhelymunkán most is szakmai jellegű dolgokkal foglalkozunk − költői eszközök, fogalmazás, gondolataink és érzéseink kifejezése változatos és egyéni módon. Én inkább csak javaslatokat adok, hiszen az IRKA műhelymunkára olyan emberek járnak, akik profi vagy szinte profi költők és novellisták. Sokkal jobban tudják, mint én. Én csak a szakmai hátteret adom.

3. Említetted, hogy neked is voltak jó tanáraid, és ez nagy hatással volt rád. Egy jó tanár tényleg nagy hatással lehet a diákjai életére. A tananyagon túl mi volt az, amit te mindig igyekeztél átadni nekik?

A kapcsolatokat. Nekem mindig nagyon jó kapcsolatom volt a szülőkkel. Bárhova mentünk kirándulni, a szülőket úgy vontam be, hogy nemcsak felügyelték a gyerekeket, hanem ki is egészítették a látnivalókat. A gyerekeket is így vontam be. Felosztottuk, hogy ki melyik részéből készül fel a látnivalóknak egy-egy kirándulás során. Nemcsak az az érdekes egy kirándulásból, hogy megrohanjuk a játszóteret vagy a fagyizót, hanem a kulturális értékek is. Volt olyan, hogy a Hadtörténeti Múzeumban tartottuk meg az osztály október 6-ai megemlékezését. A múzeumőrök csak néztek, hogy mi ott felsorakozunk, és verseket mondunk, énekelünk, zenélünk. Ott tartottuk magát az osztályünnepséget. Az ilyen jellegű dolgok a maradandóak.

És persze úttörőztünk is. Az úttörőtáborok nagyon jellegzetes, gyerekromantikus szervezések voltak. Nekünk, felnőtteknek nem nyaralás volt, hanem az, hogy minden idegszálunkkal arra figyeltünk, hogy a gyerekeknek egy romantikus, gyönyörű emlékük legyen, tele élménnyel. Vadlessel, például. Megnéztük, hogy éjszaka hogy túrják fel a vaddisznók a kukát a konyha mellett. Óriási élmény volt, rengeteg programmal, túrával, és kiváló kollégáim voltak, akik segítettek ebben.

Különösen szerettem a szülőkkel együtt kooperálni, hiszen mind a kettőnknek az volt a célja, hogy a gyerekek jól megállják a helyüket, és becsületes, tisztességes, etikus emberek legyenek. Annak idején én mindig végigjártam a családokat. Amikor megkaptam egy új osztályt, megismerkedtem a szülőkkel is, mert sosem mindegy az, hogy a gyerek a konyhaasztal mellett egy hokedlin görnyedve írja meg a leckét, vagy egy csodálatos gyerekszobája van, ami az ő kis saját birodalma. Nagyon fontos a családi háttér, a szülők hozzáállása, és az, hogy partnerekként tekintsünk rájuk. Olyan helyesek, mert a mai napig megismernek, köszöntenek, elmondják, hogy mi van velük..

Tinédzserkorban régen is rengeteg probléma volt a gyerekekkel, mindenféle tekintetben. Nekem mindig az volt az elvem, hogy a gyerekek úgy alakítsák ki az életüket, hogy a legjobb barátjuk a szülő legyen, akinek őszintén el lehet mondani mindent, mert nincsenek hátsó szándékaik. Nincsenek hátsó terveik, nem előnyöket akarnak, hanem igazi szülői szeretet veszi őket körül. A gyerek érezze azt, hogy a szülőhöz őszintén fordulhat bármilyen problémával, mert ő segít neki a legjobban. A kortárs gyerekek barátságában mindig van valami más, nem biztos, hogy feltétlenül tiszta baráti érzelem. Persze olyan is van.

Nem is tudom, ebből lejön-e, hogy mi minden van egy tanár felelősségében. Nagyon büszke vagyok arra, hogy olyan normális gyerekeket engedtünk ki a társadalomba, akik élnek, van önálló véleményük, és jó az értékítéletük. Sok mindent tanultak kollégáktól, tőlem, velünk együtt a szülőktől, és úgy érzem, ők maguk is jó szülők lettek.

Negyvenhárom évet tanítottam általánosban. Azóta is tanítok. Most önkéntes angoltanár vagyok a Szepesben. Nem hagytam abba a tanítást, hiszen az egyik legszebb foglalkozás a miénk. Azt hiszem, hogy jól megtaláltam a hivatásomat, pedig nem lettem se nyomozó, se pilóta, se tengerész.

4. A beszélgetésünk egyik apropója az IRKA folyóirat, ami idén már tizenöt éves. Ennek a főszerkesztője vagy, és biztos vagyok benne, hogy ez nem kevés munkával jár, és hogy másfél évtized alatt rengeteg energiát fektettél a lapba, illetve a klubba is. Mi az, ami ennyi év után is újra és újra motivál és megerősít abban, hogy érdemes ezt a munkát végezni?

Kezdetben, amikor 2011-ben megalakultunk, tíz-tizenkét oldalnyi volt az egész. Voltak benne versek, prózák, elbeszélések, és egy-két festmény. Minden évben viszünk bele valami újat − egy olyan pluszt, ami érdekes a kollégáknak. A szerkesztőségben rovatvezetők vannak, tehát mindenkinek megvan a saját, testhezálló témája, amit úgy alakít, ahogy szeretné. Nagyon jó dolgok vannak. Van benne helytörténet, filmajánló, könyvajánló, Melindának például a Kalandozásaim rovata, beszámoló, hírek, mindenféle. Minden évben kitalálunk valami mást.

Idáig a fiam volt a tördelőszerkesztő, és ő is adott neki egyfajta arculatot, de már két éve Cserni Andris szerkeszti. Olyan jó arculatot talált ki. Ennek igazán lehet örülni, mert most tényleg olyan az újság, hogy mindenki örömmel veszi a kezébe. Aztán majd megint alakítunk rajta valamit.

Most, hogy tizenöt éves volt, azt találtam ki, hogy különféle rendezvényeket szervezzünk a tizenöt év köré, ne csak egy napra, hanem többre. Például két általános iskolával is kapcsolatban állunk, hozzájuk mentünk ki. Szabó Aida, aki a haiku királynője, és a Szárnyaló Sólymok Haikucsoport vezetője, haiku napot tartott az egyikben. A másikba zenét viszünk. Négy IRKA-szervezet van az országban. Kitaláltam azt, hogy meghívom őket, és ismerkedjünk meg mi, IRKA-sok. A mi IRKA-nk mozaikszó, Irodalomkedvelők Alkotásai. Mi is máshogy képzeljük el, és ők is máshogy. Találkoztunk, és eszméletlen jó volt.

Rendkívül sok tehetség van Érden, és én arra vagyok büszke, hogy az IRKA is bevonzza a tehetségeket. Csak dúskálok, olyan remekműveket küldenek kiváló költők, esszéírók, akik országos pályázatokat is nyernek, és rengeteg más irodalmi és kulturális folyóiratban is publikálnak. Csupa tehetség vesz körül, úgyhogy amikor vége van egy-egy műsornak, fél méterrel a föld felett járok, annyira boldog vagyok, hogy ilyen remek műsorokat hozunk létre. Gyönyörű gyűjteményünk is van ezekből. Olyan tehetségeket sikerült beszervezni az IRKA-ba, akik méltóképpen képviselik az irodalmat, a művészeteket, és a helytörténetet.

5. Sokat beszéltél a közösségről. Viszont szakmai szempontból szerinted mik a legfontosabb dolgok, amelyeket egy ilyen irodalmi közösség adhat egy autodidakta írónak vagy költőnek?

Az összetartás. Hogy csapatban dolgozunk, hogy felelősek vagyunk egymásért, hogy közösen csinálunk mindent. Igaz, én vagyok a klubvezető, de döntéshelyzetben soha nem döntök egy személyben. Rögtön végighívok néhány embert, és véleményeket kérek. Meghallgatom őket, mert ez nem az én közösségem, hanem mindannyiunké. Nagyon fontos a közösségi szellem, az összetartozás, egymás segítése, egymás megbecsülése, hogy örüljünk a másik sikerének. A Helma Kiadó is felkarol egy-két embert. Sokan vannak most a Helmában, akik az IRKA tagjai is.

6. Számodra mennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt az építő kritika és a biztatás között?

Szerintem erre nem kell úgy figyelnem. A rossz nyelvek azt mondják, milyen csúnya kritikus vagyok, mert fehéren-feketén megmondom, hogy ebben az írásban ez meg az a hiba, és így és így javítsuk ki. Muszáj megmutatni, kialakítani az igényességet. Ez nem kritika, hanem tanítás. Ha valaki megsértődik azon, hogy nem tud valamit, és valaki jó szándékkal segít neki, akkor az magára vessen. Akkor vegyen elő egy könyvet, tanuljon abból, ami sokkal személytelenebb, és nem is biztos, hogy arra ad választ, ami őt érdekli, vagy ami őt alakítja, neveli.

A tanítást nem szabad összekeverni a kritikával. A kritika is lehet rosszindulatú, de jóindulatú is − segítőkész, építő jellegű. Ha helyesírási probléma van, akkor ott nincs vita. Akkor az úgy van, és pont. Ha mondjuk szóhasználatról, ritmusról, rímről, csámpásságról van szó, ha valaki tehetséges, és én elkezdek piszkálódni, akkor sokkal jobbat talál ki magának. Én nem vagyok se költő, se író. Én szervező vagyok, a szakmai része. Utólag mindig úgy örülök annak, hogy igenis, ha akarom, belekötöttem, ha akarom, akkor jó szándékú tanácsot adtam, de jobb lett, mint amit én elképzeltem.

Nem kell ezt túlspilázni, hogy mennyire sértő vagy nem sértő. Aki meg akar sértődni, úgyis megsértődik. Aki meg azt mondja, hogy igen, én tanulni akarok, meghallgatom, aztán vagy úgy csinálom, ahogy mondja, vagy nem, megyek a magam feje után, de ha jó lesz, akkor le a kalappal. Nem tudom, hogy hol van az a kritikus pont, hogy mi bántó és mi nem bántó. Ezt egyén válogatja.

7. Olvastam az idei számvetésedet, illetve az előző évekből is visszanéztem jó párat, és tényleg elképesztően sok mindent csináltok a klubbal hónapról hónapra. Van egy tippem, hogy mi lesz a válaszod: ebben az évben személy szerint mire vagy a legbüszkébb? Mi volt számodra a legemlékezetesebb, legkiemelkedőbb pillanat az IRKA életében?

Az, hogy kitaláltam az IRKA-találkozót. Úgy örültem, hogy erre rájöttem. Hogy itt vagyunk Pest szomszédságában egy másik IRKA-csoporttal, ráadásul vannak közös tagjaink is, akik szörföznek a két IRKA között. Hogyhogy nem ismerjük egymást? Én egyébként is kifejezetten nyitott vagyok arra, hogy közösségek kapcsolódjanak egymáshoz.

Arra is büszke vagyok, hogy nagyon jó kapcsolatom van több helyi  − akár nyugdíjas, akár valamilyen szakirányú − csoporttal, közösséggel. Ott van például a Tusculanum, a Mosoly Nyugdíjas Klub, a Tearózsa, akikkel összejárunk, tartunk közösen egy-egy költészetnapot, vagy csak sima felolvasást. Van, hogy ők jönnek hozzánk felolvasni, vagy besegíteni a műsorainkba. Van a Berda Kör, a KÉK-ek, akik szintén a Poly-Artba tartoznak. Ők képzőművészek, festők, keramikusok. Velük testvérkapcsolatunk van, és gyakran adunk műsort a kiállításaik megnyitóján. Általános iskolákkal is van kapcsolatom − nem sokkal, csak kettővel. Két egyetemmel van kapcsolatunk: a diákjaik írnak az újságba, és részt is vesznek a munkáinkban. Én járok írótáborokba is, igaz, mindenki tudja, hogy én nem írok, de szervezek, szerkesztek, és műsort rendezek. Nagyra értékelem a kapcsolatot ezekkel a közösségekkel.

Én nem szerettem, ahogy a kezdetekben volt: egy teremben összejöttünk, gyönyörködtünk egymás műveiben, megtapsoltuk egymást, és egy hónap múlva megismétlődött ugyanez. Ez lapos és unalmas. Ki kell nyitni az ajtókat, ablakokat, találkozni kell egymással, örülni kell a másik sikereinek, megbecsülni, és persze tisztelni egymást. Ezzel gazdagodunk. Én legalábbis úgy érzem, hogy ezzel mi is többek vagyunk, meg ők is.

 8. Az IRKA tizenötödik évfordulója mellett egy másik fontos jubileum idén, hogy a városi könyvtár névadója, Csuka Zoltán, 125 éve született. Véleményed szerint mi a legfontosabb dolog, ami Érd kulturális életének meghatározó alakjává tette őt?

Csuka Zoltán nagyszerű volt. Amikor idekerültem, engem a tanítás foglalkoztatott. Akkor végeztem az egyetemet angol szakon, és az volt a harmadik diplomám. Valahogy úgy alakult az életem, hogy személyesen nem beszélgettünk soha, de tudtam, hogy ki ő, mentem a műsoraira és távolról csodáltam őt.

Nekem baráti kapcsolatom Bíró Andrással volt. Majd egyszer mesélek róla, hogy az utolsó három-négy évben a titkárnője voltam. Diktálta nekem a regényeit, és vagy nyolc művét mentettük meg így, mert akkor már kettős látása volt. Bíró András és Csuka Zoltán barátok voltak, és András memoárjából tudom, hogy Zoltán milyen nagyszerű volt, milyen nagyszerű dolgokat csinált.

Zoli bácsi abban volt kiemelkedő, hogy megteremtette a dél-szláv irodalmat magyarul. Fordított szerbről, horvátról, szlovénről. Ő ebben elévülhetetlen érdemeket szerzett. De sok minden mást is csinált. Újságokat szerkesztett, és nagy kiterjedésű társadalmi és kulturális életet élt. Nagyon sok mindenben részt vett, lapokat indított, felkarolt embereket.

A legszebb abban, amit csinált, és sokszor idézem is őt, hogy azt mondta: egy égbolt alatt élünk, ismerjük meg egymás kultúráját, mert akkor nem fogunk háborúzni. Szerintem ez a legszebb, amit ő kitalált. Hogy a kultúra kösse össze az embereket, ne pedig a gyűlölködés, a szakmai féltékenység, vagy a negatív dolgok. A barátság, a kultúra sokkal jobbá teszi az embereket.

A házát, a Napházat a halála után is sokáig galériának tartottuk, műsorokat rendeztünk benne. Minden szeptemberben megtartottuk a születésnapját. Körbeálltunk az udvaron, mindenki hozta a maga versét, és felolvasta.

A könyvtár egyébként nagy tisztelettel adózik neki. Minden szeptemberben figyelnek arra, hogy valamilyen módon megünnepeljék Zoli bácsi születésnapját. Nemcsak a műveivel, hanem valami irodalmi eseménnyel, valakinek a kötetbemutatójával, vagy egy irodalmi film vetítésével. Ezek mindig nagyon jók. Szeretem a könyvtár szervezéseit, mert kiváló ötleteik vannak.

 9. Amikor készültem az interjúra, én is ezt a gondolatát emeltem ki, amit az imént te is említettél, illetve azt, hogy a pályáját végigkísérte az a meggyőződés, hogy az irodalom és a kultúra akkor élhet, pezseghet igazán, hogyha közösséget teremt és összeköti az embereket. Ahogy olvastam a számvetésedet és az IRKA számait, szerintem ez abszolút igaz az IRKA-ra is.

Így van. Én alapvetően nyitott vagyok, pont azért, mert pedagógiában, gyerekek között negyvenhárom évig tanítottam, és sokáig osztályfőnök is voltam. Ott is fontosak voltak a baráti körök, hogy odafigyeljünk egymásra, és tiszteljük egymást. Nagyon fájdalmasan érint, hogy a mai világban elharapóztak a kortárs bántalmazások. Ahelyett, hogy egymást segítenék a gyerekek, és kialakítanának egymásban hajlandóságot különféle tevékenységhez… Ha valaki kilóg a sorból, mert tehetségesebb, mint a többi, akkor nem elgáncsolni kell, hanem támogatni, segíteni, hogy még jobban kivirágozzon.

Én a barátságot, a kapcsolatokat sokkal többre becsülöm, mint azt, hogy egymagunkban örülünk, hogy jaj de jó verset írtál, megtapsoljuk, és elmegyünk. Én így vettem át az IRKA-t 2009-ben. Körbeülték az asztalt, felolvasta mindenki a versét, megtapsolták és elmentek. Amikor aztán megörököltem a klubot, elkezdtem a költői eszközöket, egy-két szakmaiságot firtatni. És akkor elkezdtünk beszélgetni.

Valaki mondta, hogy a barátnője szívesen csatlakozna hozzánk, de már egy másik körbe is jár. Hát nem baj, a mi működési szabályzatunk nem zárja ki azt, ha valaki egy irodalmi körbe jár, akkor ne járjon máshova. Miért ne járjon? Viszi az IRKA hírnevét, hozza az ismerőseit, és együtt sokkal több mindent kitalálunk, sokkal jobb ötleteink lesznek.

Kirándulunk. Egyszer ősszel mentünk kirándulni. Vittünk őszi verseket, megálltunk, olvastunk egy kis verset, aztán megint mentünk egy kicsit, megint olvasott valaki egy másik őszi verset, akár sajátot, akár klasszikust. Úgy megörültek neki. Legközelebb, mikor mentünk, már kérték, hogy amíg pihenünk, addig hallgassunk már egy kis verset. Mindenkiben megvan ám az irodalom iránti igény.

 10. És végül, mit üzennél azoknak, akik régóta szeretnek írni, de még nem merték megmutatni a műveiket?

Ha valaki régebb óta ír, akkor biztos, hogy igénye van arra, hogy egy harmadik személynek is megmutassa. Van ő, mint a költő, van a mű, és igazából ez akkor lesz műalkotás, hogyha egy harmadik személyt is bevon, akinek ez tetszik. Aki régebb óta gyakorolja, az valószínűleg igényesebben is ír már − nem csak úgy, hogy kifolyik a tollamból, aztán úgy hagyom. A remek, klasszikus költőink, íróink is azt csinálták, hogy hagyták pihentetni egy kicsit a leírt művet, és később újra átnézték, cizellálták. Nem feltétlenül kell rögtön megmutatni. Várni kell vele.

Jöjjenek hozzánk. Egyelőre ne mutassák meg, csak figyeljenek, hogy a többiek mit olvasnak fel, mit alkotnak. Olvassák az írásainkat, újságunkat. És amikor egyszer csak úgy érzik, hogy most már meg merik mutatni, akkor majd felolvassák.

Az interjút Horváth Valentin készítette a Szepes Gyula Művelődési Központ és Városi Könyvtár megbízásából.

AJÁNLÓ: Az Érdi IRKA irodalmi-kulturális folyirat megjelent számai elérhetők az Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázisban.